small

Egy pár sor... erről-arról... igazából nem tudom miről akarok írni, csak úgy leültem és elkapott a harctéri ideg, hogy írnom kell...

Vannak olyan dolgok az életemben, amik hozzá járultak ahhoz, ne engedjem teljesen elszabadulni az optimizmusom, mert néha az életem egy feketén-fehéren megrajzolt képregényhez hasonlítható... úgy van és kész... nem tudok ellene nagyon mit tenni... de próbálkozni mindig lehet... nem tílthatja meg senki nekem, hogy úgy próbáljam formálni az életemet, ahogy nekem tetszik... akadályokat lehet elém görgetni... vagy átugrom és azt mondom vicces volt... vagy elbotlok benne, na akkor viszont kicsit nehezebb a talpra állás... de eddig nem volt vele gondom... nem szeretem a fekete-fehér kombinációt annyira, hogy benne éljek, így hát próbálom kiszinezni ezt a kis füzetet, amit életem végén valaki majd bezár... de hol van az még?... 20 évesen még nem nagyon gondollkozom azon, úgymint azok a bizonyos műfajt képviselő fiatalok... akik igazából fel se fogják miért csinálják... szerintem... de hát a mai divat ezt kivánja meg a fiataloktól... szánalmas... Az én életem se volt mindig full happy, de valahogy mégse próbáltam menekülni a sorsomtól... amiben egyébként nem hiszek... vagy mégis?... Valamilyen szinten elfogadom azokat a dolgokat, amelyek velem történek... és nyugodtan vagy nem nyugodtan, de nyugtáznom kell magamban: "Dávid, ennek így kellett lennie, ettől leszel még erősebb"... Teszem hozzá nem fizikailag... Olyan furcsa számomra ez az egész... ez az egész életnek nevezett fogalom... Egyszer megszületük, végig játszuk ezt az érdekes társas játékot ( már akinek társas ), utána meg beérünk a célba... és mindenek vége... Futtunk előre, azért, ami egyszer úgyis bekövetkezik... sajnos így van, ezen nincs mit szépíteni... közben pedig próbálunk tenni olyan dolgokat, amelyek, azt segítik előre, hogy emlékezenek ránk... Én annyira nem pedálozok ezért... de persze nem bánnám... Mindenkinek vannak az életében dolgok, amelyek befolyásolják az egyéniségének alakulását... így az enyémben is... Én úgy érzem, rentgeteg olyan dolog történt velem, ami jót tett a személyiségemnek... hiába éreztem magam, akkor egy olyan embernek, aki egyenlő a nullával, vagy még azzal se, később ez segített hozzá ahhoz, hogy most 20 éves fejjel el tudjak jutni, arra a szintre önmagam értékelésében, hogy igen, már járok valahol... már egy úton elindultam... ezt az utat kell járnom, bármilyen göröngyös, bármilyen kanyargós... nekem ez lett kijelölve... ez van megírva a kis "úttörő" könyvemben... Olyan ez mint egy GPS, megjelölöm hova akarok eljutni, mit szeretnék elérni... Csak nem eshetek abba a hibába, hogy elhidjem, ez a kis kütyü a legrövidebb utat mutatja itt belül... nekem a szívem a kis GPS-em, az eszem a kis nyíl rajta... valahogy ennek a két dolgonak a kombinációja nem mindig adta ki a helyes irányt... mivel lassan kezdek összhangaban lenni önmagammal ( ismét ), így lassan még a helyes útra is sikerült rátalálnom... nagy részben ezért, köszönettel tartozok a barátnőmnek és a barátaimnak is... De én sose azért változam ( bármiben ), mert a körülöttem lévő emberek, azt kivánták... ezt mindig önmagamban rendeztem... ha úgy éreztem, hogy változok... hagytam sodródni magamat egy kicsit az árral... néha az is jót tett... meg kellett éreznem mik azok a dolgok, amikből jobb ha kimaradok, és mik azok, amikbe nyakig benne kellett lennem... és elmondhatom magamról, hogy én magamat formáltam, és nem mások tettek olyanná, amilyen én lettem... Erre vagyok szerintem az életemben a legbüszkébb... és én ebből nem engedek... ezért is mondták rám anno, hogy nagy pofájú, bunkó és még flegma is... hát istenem ilyen vagyok, vagy csak ti éreztek ilyennek, mert valamilyen szintem irigyek vagytok rám... persze ez nem biztos... lehet tényleg ilyen vagyok, csak nem veszem észre... lehet nem is akarom...

tényleg ilyen vagyok?

majd ezen még elgondolkozom...