Feladtam... vagy csak jól mérem be a lényeget... még nem tudtam magamba se eldönteni igazából, hogy melyik megfogalmazás jellemezné pontosan a helyzetemet... de egy biztos, besokaltam az élettől egy kicsit... mind a munkában... mind a munkán kivűli kis világban... munkatársam tegnap azt mondta nekem, hogy: "...Dávid én úgy látom, hogy túl nagyok az elvárásaid magaddal szemben..." ... hát nem is tudom... szerintem nem... vagyis ha a boldogság túl nagy elvárás, akkor tényleg nagyok az elvárásaim... levettem a jeleket az életből... és láttom, hogy nem sok remény van, hogy itt sokat változanak a dolgok... legalábbis nekem nem kedvezően fognak változni... de már kicsit hozzá szoktam... de úgy érzem, hogy talán végig mentem az úton... csak a vége fájdalmas lett... mint ahogy az már megszokott... meglepődtem volna ha nem így lett volna... de nem kell félteni... aki ismer tudja, hogy honnan álltam én már fel, nem egyszer... onnan ahonnan sokan talán nem lennének képesek... de most biztos, hogy szükségem lesz egy kis elzárkózásra az emberek elől... nem tudom mennyi időre van szükségem... talán csak napokra, vagy talán hetekre... de kell egy kis idő, amíg egyedül tudok lenni... és nem akarok senkit megbántani azzal, hogy leterelem... ezért kérném az embereket arra, hogy inkább ne is keresenek... nem akarom senkinek lehúzni a hangulatát a puszta jelenlétemmel... remélem megértitek... szerintem jól mérem be a dolgokat... a helyzetet... talán alakulhatot volna másképp, ha merek lépéseket tenni... de tudom... tudtam, hogy mit nem szabad... és néha nagyon nehéz volt nem megtenni, azt amit belülről a szívem a diktált... mondták egy páran, hogy pont te adod fel... hát igen, meg kell mondanom őszintén... Small megtört... de nekem is van egy pont önmagammal szemben, aminek már a határait súrolgattam hetek óta... eddig bírtam... bocsánatot kérek azoktól, akik úgy érzik csalódtak bennem... de csak azért mert mások úgy érzik, hogy nekem nem szabad feladni... attól én még jól látom a helyzetet... és rá kellett döbennem, hogy minden egyes perccel ami eltelik... csak önmagamat gyötröm... és ez nem helyén való... a mai naptól kezdve elég sok minden fog változni... ezzel nem arra célzok, hogy eldobom magamtól azokat az emberek, akik eddig is mellettem álltak... tőlük csak tényleg annyit kérek, hogy egy ideig próbáljanak meg nélkülözni, hogy rendbe szedjem magam... felejtsek vagy csak feldolgozzam az utóbbi hónapok történéseit... zajlott az élet elég szépen mostanában... és ez most nekem kicsit sok lett... beleszaladtam olyan dolgokba, aminek nem láttam, vagy csak nem akartam látni a végét... és reméltem... de aztán megint arcon csapott a valóság... igen-igen... így van... tudom megint vannak olyan emberek akik ennek kurvára örülnek... örüljetek bazd meg... leszarom... ez a legszebb az egészben, hogy akik régen álltak mellettem, azok most örülnek, hogy "szenvedek"... hát gratulálok... én még a régi történések után se tudom azt mondani, hogy örülnék annak ha szenvednétek... na de ez nem is lényeg... új értékrendet állítok fel magamban... és elgondolkozom azon, hogy kiért és mi éri meg... én törekedtem arra, hogy mindenkinek segítsek... de nem sokat kaptam vissza... de nem is kérek vissza belőle... szívesen segítettem... és idő közbe rájöttem, hogy azzal, hogy segítek másoknak... csak a saját problémáimat tudom eltakarni... és néha sikerült megfeletkeznem arról, amiben vagyok valójában... már vártam azt a napot amikor ez felszínre tör bennem... nem tudtam mikor fog bekövetkezni... de bekövetkezett, ahogy azt olvashatjátok is... de ugyanúgy mosolygós arccal fogok kimenni az utcára... csak a belsőmnek lesz rossz a kedve... egy ideig... nem tudom meddig... majd a végén úgyis kiderül... és ezt a dolgot magamban kell lerendenzni, pont ezért nem várom el senkitől... és nem is kérem senkitől, hogy próbáljon segíteni... mert nem kell... talpra fogok állni... és új életet fogok kezdeni, lehet egy másik országban... mert ez az ország már nem tud nekem újat mutatni... nem tudja nekem megadni azt, amire igazából vágyom... az igaz boldogságot... a megbecsülést... az életet... magyarul semmit... lehet felmerül bennetek a kérdés, hogy mit is várok az élettől? ... hát nem sokat... tényleg nem nagy a mérce amit magamban felállítottam... csak annyi negatív dolog történt már velem életem során... hogy ezek után lehet úgy tűnik, hogy tényleg magas a mércém... amit a boldogság szónál húztam meg magamnak... ez egy nehezen megfogalmazható dolog... mert alapjában véve boldog vagyok... csak nem mindig tudom kimutatni... de ahhoz, hogy igazán boldog legyek... ahhoz nekem több kellett volna... hogy valaki megértsen... valaki legyen mellettem... valaki fogja a kezem... és valakihez hozzá tudjak bújni amikor fájdalom ér... hogy valaki szeressen... hogy valakit szerethessek... hogy amikor belenéztek a szemembe tényleg azt lássátok, hogy boldog vagyok... de a boldogság megint cserben hagyott... és inkább eladott... kifejezve talán 5 forintért... csak, hogy megint jó legyen nekem... megszokott életérzés... csak én és "a kis szaros narancssárga biciklim" ( ami most még szar is ) mp3-mal fülemben... ez a megszokott kép mindneki számára... csak most egy ideig gyalogos flasben fogjátok ugyanezt kapni tőlem... nem fogok megváltozni maradok ugyanaz az ember aki eddig... csak kicsit át kell értékem a dolgokat, minden téren... és csak kívánok mindenkinek sok sikert az élethez... ha már nekem nincs sikerem, legalább nektek legyen... mindenkinek azt kívánom, hogy legyen nagyon boldog és figyeljen oda arra az emberre, fiúra vagy lányra, akinek minden nap megfogja a kezét és belül azt érzni, hogy szereti... legalább neketek legyen jó, mert én már...

...feladtam,

vagy csak jól szűrtem a lényeget...