Igen, én is hibázok...
Talán a legnagyobb hibám az életben, hogy próbálok az elveim szerint élni... például, hogy nem foglalkozok azzal ami elmúlt, nem bánkódok azon ami már megtörtént... ha foglalkoznék ezekkel a dolgokkal, akkor nem tudnék tisztán nézni a jövőbe... de valahol mégis ezek a dolgok alakították ki a személyemet... valahol mégis vissza kell tekintenem, hisz nem felejthetem el honnan is indultam... amikor még a kicsi Dávid a homokozóban játszott az udvarukon és még semmit sem sejtett a világ dolgairól... lehet sokan úgy vannak vele, hogy még most se vagyok köszönő viszonyba se ezekkel a dolgokkal... tapasztaltam sok dolgot azért, amiért úgy gondolom, hogy láttam már eleget... és a múlt az, ami kihozza belőlem ezen irományt... biztos volt sok olyan helyzet, amikor rossz döntést hoztam, bár ez relatív, hogy kinek mi a rossz döntés... biztos volt olyan, amikor nem tudtam értékelni a felém áradó szeretetet, de volt olyan amikor nem tudták értékelni az a szeretetet, amit én próbáltam adni... istenem, én is hibázok, aztán hogy mekkora árat fizetek érte az legyen az én dolgom... igazából az életem olyan 14 éves koromban kezdődött, az előtte történtekre nem nagyon emlékszem... éltem a gyerekkoromat, mint mindenki más, amikor még minden szép és jó, és talán az ember legnagyobb problémája, hogy nem kapta meg azt a játékot, amire olyan régóta vágyott... igen 14 évesen, előttem ekkor kezdett kitárulni a világ, amit nem az iskolában tanultam meg, hogy mit is jelent... tudom, jól megszokott vagány dumának tűnhet, hogy az utca nevelt fel... én abból már kinőttem, hogy ilyen dolgokkal vagánykodjak... de amikor csak azért kapod a pofont az utcán, mert te csak szerettél volna beállni focizni, vagy csak azért, mert vettél egy doboz cigit és abból nem osztottál rögtön egy kört... egy ideig ez így mehet is... de egyszer ki kell az embernek önmagáért állnia, és ki is kellett... itt nem volt az, hogy várjál, felmegyek szólok a szüleimnek vagy a testvéreimnek... aztán amikor elkezdtem dolgozni a mekiben, megtanultam azt is, mi az amikor megdolgozol azért amid van... én ezt elég korán megtanultam, hisz már 15 évesen dolgoztam és azóta is két kezemmel küzdök meg mindazért, amim van... és volt ekkoriban egy olyan időszakom is, amikor ha mamám nem él velünk, akkor a két testvéremen kívül nem vár haza senki, már ha ők ott voltak éppen... ezt nem nagyon részletezném, eléggé fájó pont, talán ennyi, amit magamban tartok... talán ezen a ponton vesztettem el a család fogalmát... elég korán, hisz a szüleim még élnek és egy városban is lakunk, de nem tudom... hagyjuk is a faszomba... csak a düh és a gyűlölet sokszor az ami vezérel... és sokan ismernek, de közülük kevés aki igazán... kevés azaz ember aki engem már látott igazán dühösnek, volt akit ezzel el is rémítettem, volt aki ilyenkor is mellettem volt és próbált visszafogni, mind hiába... nem igazán szeretem én se ezt az oldalamat és szerencse, hogy csak nagyon ritkán hozzák ki ezt belőlem... sokan néha nem értik a fényeket, amiket kapok, de ez van... sokszor inkább csak leülök, zenét hallgatok, ti pedig olvashatjátok az eredményét... talán ez a blog, ami az utóbbi öt évben sokszor, sok mindentől megvédett engem és talán titeket... talán az, hogy én itt leírom a dolgaimat sokaknak nevetséges, sokaknak szánalmas vagy éppen gáz... de leszarom, hisz nem az ilyen emberek miatt írom, leginkább magam miatt... itt ki tudom ontani magamból azokat a dolgokat, melyek örömet vagy bánatot okoztak... itt ki tudom írni azokat a dolgokat, melyeket nem minden esetben szavakkal oldanék meg legszívesebben... itt olykor hagyom, hogy gyengének lássanak és talán ez az egyetlen pont köztem és külvilág között, ahol hagyom magam elgyengülni... könnycsepp sokszor csak akkor csordul végig az arcomon, ha leülök írni... a volt kapcsolatomon már túl vagyok, mint emberen... mint helyzeten, talán még nem... vannak fájó pontok, amik kihatással vannak a jövőmre... tudjátok nem az a baj, ami történt, nem is az, hogy bánnám ezt az egészet... én ezt az egészet nem bánom... az baj az, hogy amit magamban felállítottam terveket, jövőképet, azt egy mozdulattal kirántották alólam... és most már jobban átérzem azt, amit anno az a lány érzett, aki alól én rántottam ki egy mozdulattal mindezt... de sajnos én már nem éreztem... sajnálom... a másik hibám talán az, hogy nem nagyon tudom értékelni azt, ami csak úgy az ölembe hullik, egyszerűen nem vagyok hozzá szokva... nem azzal van a baj, hogy nem örülök, csak gyerekkorom óta, amim van azért megdolgoztam... és sokkal jobban tudok örülni olyan dolgoknak, amiben tudom, hogy benne van az erőfeszítésem... ez lehet nagy hiba, de én is hibázok... sokan hibámnak tartják azt is, hogy talán túl őszinte vagyok, akár itt, akár a való életben... és igen, adott helyzetben ez hiba... mert amikor kapok valamit, ami számomra legyen csak egy apróság, vagy legyen az nagy dolog, nem feltétlenül az látszik rajtam, hogy örülök neki... sajnos érzéseket nem tudok színlelni... lehet ez is hiba... szülinapomra is csak a barátaim szoktak nekem kedveskedni valamilyen meglepetéssel... és annyi... talán az is hiba, hogy sok helyzetben másokat előrébb helyezek magamnál, vagy épp fordítva... sajnos ezt nem mindig tudom megfelelően megítélni... és sajnos voltak olyan helyzetek is amikor egy emberért cserébe, eldobtam barátokat... nem biztos, hogy jó döntés volt, de ezt akkor és ott kellett eldönteni... utólag késő okosnak lenni... volt persze olyan is, hogy saját magam miatt kellett beáldoznom barátokat, mert egyszerűen nem bírtam elviselni a kétszínűségüket... talán ott követem el a legnagyobb hibát, hogy feltétel nélkül képes vagyok megbízni az emberekben... hisz minden ember egyenlő esélyekkel indul nálam, mert szerintem mindenkinek meg kell adni a lehetőséget... talán ezeknek a dolgoknak köszönhető, hogy úgymond "egyedül" maradtam... összességében örülök neki, hogy így alakult az életem, hisz az ember akkor érezheti magát igazán értékesnek, ha élete során érik olyan csapások, amikből fel tud állni, legyen az a saját hibájából kialakult vagy önhibáján kívüli helyzet... ezek a dolgok, amik formálják az ember személyiségét és nem hagyják, hogy elvesszen a tömegben névtelenül... lehet sokat hibáztam életem során, amiért így alakultak a dolgok, de talán ez kellett ahhoz, hogy rám legalább emlékezzenek... ha csak másért nem is, egy mosolyért amit sikerült az arcodra csalnom... ha másért nem is, csak azért a könnycseppért ami végig szalad arcodon... vagy ha másért nem is, egy eltévedt kattintásért, ami a google keresőbe beírt "small" szó után véletlenül ide juttatott...
vagy ha másért nem is, akkor azért, mert...

én is hibázok...