Minden egyes nap új emberként ébredek... minden olyan 1987 nyarán kezdődhetett, amikor megszülettem... akkor még Józsán laktunk... emlékszem amikor apukám elvitt reggelente az oviba hozzáteszem nem kellett messzire mennünk, az ovi az utca végén volt... aztán teltek múltak az évek... és kezdődött az iskolás korszak, amit nekem már Szombathelyen volt szerencsém elkezdeni... itt még szorgalmas diákként tengtek a minden napjaim... aztán amikor éppen beléptem a felső tagozatosok körébe, ismét visszaköltöztünk Debrecenbe... amit őszintén meg kell, hogy mondjak nem bánok... ebben a városban váltam azzá az emberré akinek a sorait olvasod... igazából ez után az idő után kezdődött el bennem a züllés... az utcázás... az életem... ami az élettemé vált, és ami formált... ebben a városban kellett az megélnem, hogy édesanyámat hat hónapig nem láthattam... itt kellett megtanulnom mi az, hogy kiállni magamért... és itt tapasztaltam meg milyen az, amikor az embert teljesen egyedül hagyják... milyen az amikor a szaros focipályájért meg kell küzdenünk... én csapott igazából először képen az élet... amikor még kisgyermekként csak járt a pofám... aztán amikor kaptam megtudtam, mikor kell befogni a számat... aztán, ahogy teltek az évek, megtanultam kiállni magamért, megvédeni önmagamat... aztán már nem én voltam az, akinek meg kellett tanulnia hallgatni... aztán úgy mint mindenkinek az életében eljött azaz időszak amikor már komolyabban elkezdünk érdeklődni a másik nem iránt... jelzem itt kezdődtek el az igazi nagy problémák... mert, ugye ez azaz időszak amikor az embernek talán már szüksége van egy társra, mégha nem is komoly kapcsolatra... de már szükségét érzi annak, hogy valaki legyen mellette... ezek még csak komolytalan kis "járások"... de nagy szükség van rájuk... sok tapasztalatot lehet meríteni ezekből, a későbbikre tekintettel... életem legjobb 4 évét talán a Vegyiparinak köszönhetem... egy nagyon jó osztályba sikerült bekerülnöm... egy nagyon jó kosárcsapatba... és akkor még naívan azt hittem, hogy igaz barátokra sikerült találnom ( ezt a későbbiekbe kifejtem bővebben )... az iskola flashe nagyon nagy volt... mind emellett elkezdtem dolgozni a McDonald's-ba, ahol valóban igaz barátokra találtam... olyan emberek vettek mind a két színterén az életemnek körül, hogy élveztem azt az időt a munkában töltöttem és amit azon kivűl is...  találtam szerelmekre is... vártam lányra sokat... volt, hogy keveset... de volt, hogy kérnem se kellett, jött magától... volt, hogy jött, de nekem nem kellett... volt baj nem kevés... és igazából sokáig senki voltam... most se vagyok sokkal több... de azért érzem, hogy változtak a dolgok azóta... azóta nagyon sok dolgot megtanultam, megtapasztaltam, megéltem... felnőttem... és hosszú rögös úton kellett végig mennem ahhoz, hogy most elmondhassam magamról azt, hogy tisztában vagyok önmagammal, nem szégyellem azt amilyen vagyok... és azt, hogy nem érdekel mit gondolnak rólam vagy tetteimről mások, amíg tiszta a lelkiismeretem, amíg tudom, hogy ki vagyok... és amíg tudom, hogy mit miért teszek... megtanultam, hogy amíg én jónak látom azt amit teszek, addig nem érdekel, hogy mások azt lehet rossznak vélik... mert ez az én életem, és higgyétek el, hogy el tudom dönteni, hogy nekem mi a jó... még ha néha rosszul is sült el az adott dolog, de pont ezekből tanultam a legtöbbet... ott voltak pl a már említett barátok... na pl azt nem is bánom, hogy ők már nincsenek mellettem... mert ők nem a barátaim, azok voltak, de már nem azok és szerintem nem az én hibámból alakult ki ez a helyzet... mert nem egyszer, nem kétszer, haragudtak meg rám olyan dolgok miatt, amik nekem örömöt okoztak, csak nekik nem tetszett az, hogy nekem nem csak ők vannak... és nem tudták azt elfogadni, hogy nekem nem csak a barátok, hanem egy szerelem is boldogságot jelentene... és hasonló helyzetben ők is úgy tettek volna, ahogy én akkor tettem... de mégis én voltam lefikázva... de ezeket nagyon fel se vettem... nem érdekelt... igazából nem itt voltak a nagy problémák... hanem amikor az állítólagos legjobb barátom ( Dave )  rámozdult a volt barátnőmre ( akkor még együtt voltunk ), miközben az ő barátnője a társaságunk része volt... na az kicsit húzós volt idegileg... szerintem részleteznem se kell... aztán a másik... akinek segítettem elég sok mindenben... akinek segítettem munkát keríteni... akiben tartottam a lelket, amikor a barátnője ott hagyta... és talán még abba is volt részem, hogy ők kibékültek és még most is együtt vannak... hülyének nézett, leszart és még azt se túlzás kimondanom, hogy hátba támadott... de ebben a helyzetben is én voltam a paraszt mindenki szemében... pedig se nem támadtam hátba senkit, se nem basztam át senkit... a harmadik ember pedig, akivel igazából még csak össze se vesztem, ő csak pusztán nem tartja velem a kapcsolatot... hogy miért azt nem tudom... talán a többiek befolyása miatt... de ezt nem merem biztosra mondani... ez csak feltételezés... de elmondhatom azt, hogy van egy olyan ember is az életemben akivel hét éve dolgozok együtt... és igazából, most kezdem azt érezni, hogy kezdi kiforrni magát a barátságunk... őt Gyurcinak hívják... ő látta, ahogy felnőttem... ő vele lehúztam hat és fél évet a McDonald's-ban és már hat hónapot a Vapiano-ban is... és igazából az utóbbi időben ( nem tudom ezt pontosan behatárolni ) ő az akiről elmondhatom, hogy a legjobb barátom... ő csak egy ember... de nekem nem is kell több barát... benne még sose csalódtam... ő nem támadott hátba... nem próbált meg átbaszni... nem úgy mint azok, akiket igaz barátoknak tartottam... és meg is lett az eredménye, mert én elnéző voltam velük kapcsolatban elég sok dologban... és nem azt kaptam vissza amit vártam... hanem még pont a barátaim kóstolgattak... de már rájöttem, hogy én voltam a hülye, és én kerestem rossz emberekben a barátságot... persze nem azt mondom, hogy nem volt őszinte és nem volt jó velük a kapcsolatom... mert akkor hazudnék... csak rájöttem arra, hogy nem volt közös az alkalmazkodás, a tolerancia... aztán ugy ott vannak még a lányok is... be kell vallanom, volt hogy három és fél évet vártam valakire... és nem mondom azt, hogy nem érte meg... mert a végén meg lett a gyümölcse... meg a vége is, ami nem volt talán a legszebb pillanat az életemben... nah az nem volt egyszerű feladat... onnan felállni... anyagilag még most is azt nyögöm... de nem bánom... én úgy vagyok vele, ami nem öl meg attól csak erősebb leszek... erősebb is lettem... aztán utána jött egy kicsit a magyar hagyomány ( szájról-szájra ) flash... éldegéltem, csajozgattam... próbáltam megtalálni önmagamat... teltek az hónapok, az évek... aztán jött egy lány ( Krisztyke ) akiben azt hittem megtaláltam, azt amire vágytam... ez részben igaz is volt... mert nem mondhatom, hogy nem voltam vele boldog... csak a szabadságomat vesztettem el teljesen... más ember voltam mellette, mint aki valójában vagyok... és erre csak egy idő után jöttem rá... és ezt akkor meg is mondtam... mert úgy éreztem, hogy elvette tőlem azokat a dolgokat, amik azelőtt nekem az életemet jelentették... amik az életemet jelentik... a bicikli, a zene állandóan, a bulik, az emberek, a haverok... a barátokat azért nem soroltam ide mert velük egy társaságba jártunk... meg is lett az eredménye, ahogy azt már ezelőtt leírtam... és amikor én letisztáztam vele, hogy ez nekem így nem működik tovább, utána még megtudtam azt is, hogy a Szaby nevű barátom még rátette, hogy én biztos megcsalom és már van valakim... hát elárulom nektek, hogy sose csaltam és sose fogok megcsalni senkit... aztán megkaptam tőlük azt, hogy eldobok magamtól mindenkit és a végén egyedül maradok... hát részben igaz... de részben nem... mert azóta megint önmagam vagyok és megint elmondhatom, hogy van sok barátom... ki merem ezt mondani... vannak mellettem emberek... de igazából most jön a vallomásom igazi lényege... a jelen... a jelen helyzet az, hogy dolgozom elég sokat... éldegélek... és igazából nem mondhatom azt, hogy boldog ember vagyok... pedig lehetnék... csak lehet én nem akarok... vagy pont nem azzal az emberrel, aki velem akar boldog lenni... lehet... és be kell vallanom, hogy a látszat lehet sok mindenkit becsap... lehet sokan azt látják, hogy én elvagyok, boldog vagyok... de ez nem teljesen így van... csak próbálom elfedni a gyengeségemet azzal, hogy erősnek mutatom magamat... talán ez a legjobb megoldás... de azért én nem tudok ám ilyen könnyen túl lépni dolgokon... de szerintem ez legbelül mindenki tudja aki ismer... nagyon jól tudjátok milyen ember vagyok... és nekem nem elég egy-két nap ahhoz, hogy valakit elfelejtsek, vagy valakin csak úgy túl lépjek... nálam ez nem ilyen egyszerű... de tovább kell lépni... csak nehéz... nehéz ha az ember valakivel boldog akar lenni... menni kell... majd lesz valami... majd dob valamit az élet...de lehet, hogy nekem itt már nem sok jót... be kell vallanom, az utóbbi időben értelmetlennek látok nagyon sok mindent... a munkát... a szerelmet... az életet... legbelül el vagyok keseredve... még ha nem is úgy tűnik... kerestem a boldogságomat... de nem találtam meg csak részben... mert valahol boldog vagyok... megismertem sok új arcot, akikkel azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jóba lettem... és vannak olyan emberek, akiken pedig tudtam segíteni egy-egy bejegyzéssel... és ez részben boldoggá tesz... de megint ott vagyok önmagammal szemben, ahol a part szakad... és hidat kéne rá építeni... hogy átjussak a túlpartra... de már az alapok lefektetésével is gondjaim vannak... ez az én hülyeségem tudom... mert kitartó vagyok... talán néha túlságosan is... de hát én ilyen vagyok... saját magam ellensége vagyok... be merem vallani magamnak... mert az vagyok... és amúgy arra is rájöttem, hogy mások amilyen erősnek látnak... na pont annyira vagyok gyenge amúgy... csak ezt ti nem látjátok... ezt csak én érzem... még talán azok se tudják ezt, akik tényleg közel állnak hozzám... talán ők is csak sejtik, hogy valójában egy gyenge, törékeny kisgyerek vagyok... csak van tartásom, amivel jól tudom leplezni azt, ami bennem legbelül megbújik... de már kezdem ezt a tartást is elveszteni... egyre többször látnak az emberek megtörve... egyre többször láthatjátok azt, hogy inkább eltávolodom az emberektől.. mert néha jobban vágyom a magányra... mint akármi másra... néha jobban vágyom arra, hogy elbújjak az emberek elől... oda ahol senki nem talál meg... ahol senki nem látja azt, amikor gyenge vagyok... de minden egyes nap új emberként ébredek... minden egyes nap egy újabb remény... minden egyes nap vége egy újabb vallomás önmagamnak... minden egyes nap egy újabb színfolt, amit majd egyszer valamikor megint leírok összefoglalásként talán egy bejegyzésben... talán egyszer majd mindenki bevallja magának élete fájó pontjait... és nem megbánja őket, hanem tanul belőlük, ahogy azt én is tettem... teszem... mert egy dolgot megtanultam életem során... én nem fogok megbánni semmit az életemben, és nem hátra fele nézegetek, hanem próbálok emelt fővel előre haladni... mert amíg tudom merre halad az utam, amíg vannak elveim, addig semmi más nem számít... és nem mások kitaposott ösvényét követtem... én a magam útját járom... és ez az írásom se lett más, mint egy sok mindenki számra, unalmasnak vagy éppen érdekesnek tűnő, szánalmas vagy pont nem szánalmas, önsajnáltatásnak tűnő vagy éppen erőt adó, kiábrándító vagy éppen reményt adó... Dávid féle...

vallomás...