small

Lehet nem látszik rajtam, de belül kurva nehéz... kurva nehezen élem meg a veszteséget amit elszenvedtem... ezek a sorok a bennem lévő fájdalom sorai, nem felhánytorgatás, nem a másik fikázása... ez a fájdalom ami megszületett bennem... tudom te nem kértél sokat csak, hogy szeresselek, de én ezt nem tudtam neked megadni... ha nem is megadni, de éreztetni veled azt hogy szeretlek... eddig nem volt mindenem... szó szerint mindenem... most pedig 3 utazótáskányi cuccal albérletben tengődöm... ne értse félre senki ez nem önsajnáltatásról szól... aki ismer azt tudja ha valami "sokk" ér, egy idő után a blogom soraimban megjelenik... te hoztál egy döntést, melyet él elfogadtam, és fel is dolgoztam... fel kellett, hogy dolgozzam minél hamarabb, az életben maradásom érdekében... egy percig nem haragudtam rád, egy gondolat harag nincs bennem... valahol megértelek... egyszer már talán megírtam, hogy szerintem jobb mindenkinek ha én egyedül vagyok, ez ismét tanúbizonyságot nyert... csak váratlanul ért, nagyon váratlanul... én az életemet vesztettem el, a terveimet, a jövőmet... tudom még fiatal vagyok és rengeteg időm van még hátra... rengeteg egyedül töltött idő... ez az érzés képzi a könnycseppeket melyek végig szaladnak az arcomon... de ez ti úgyse fogjátok látni rajtam... tudja sok ember, hogy nagyon erős vagyok, de engem is meglehet még törni... meg lehetett törni... innentől nem hiszem, hogy fogok lehetőséget adni még egyszer ilyenre... az én kapuim bezárultak... és én tartom a kaput ha beakarnak rajta törni... innentől kezdve teljesen más ember leszek, csak nem fog rajtam látszani... csak érezni fogják majd az emberek... nem csak a barátnőmet vesztettem el... egy idő után a közös barátok is el fognak távolodni tőlem, mert akiket rajta keresztül ismertem meg, azok az emberek már nem fognak engem keresni annyiszor... és ez így is van rendben... nem is várom el senkitől... én is a gyerekkori barátom mellett állnék ki... ez lehet fájó egyes embereknek, de meglátjátok majd, hogy így lesz, ha már nem így van... én elfogadtam... nem csak az életem, a "barátaimat" is elveszítettem... ami közös volt veled, azt mindet én veszítettem el... és igen... ezt magamnak köszönhetem... de ezt is elfogadtam... mert ha tényleg olyan "normális" lettem volna akkor most ez az írás és a blogom újraéledése nem lenne téma... ehhez kell még kibaszott nagy erő, hogy ezt így leírjam, még akkor is ha ezzel megbántok másokat... még ha nem is akarom... sajnos ezt érzem... és idővel be fogjátok látni, hogy igazam volt... de engem nem kell féltenetek... pozitív céljaim vannak, pozitív terveket festettem fel magam elé... muszáj vagyok ezt tenni... hittem valamiben, amiben már nem tudok... amiben már nem hiszek... hittem a szerelemben, családban, boldogságban... már nem... biztos, hogy hibáztam, de nem hittem hogy ekkora árat fogok én még az életemben valaha is fizetni... nem hittem... de ennek így kellett lennie... ez így van rendben... ha innen sikerül talpra állnom, akkor nem lehet véletlen, hogy megszülettem... valamiért csak kiakar velem baszni a sors... nem volt még elég? ... nem tudom mit kéne ahhoz tennem... mit kéne ahhoz tennem, hogy jobb legyen... bár ez már nem lesz jobb, kár is ilyenen rágódnom... azon a szinten ahol most vagyok, szerintem még mindig jobban látom a dolgokat, mint egyes emberek látnák... én ebből erőt fogok meríteni... én ebből tanulok... valaki a padban ül és ott tanul... én meg élek és abból tanulok... melyik a nagyobb lecke? ... csak ezt a házifeladatot amit most rám rakott az élet, ezt nem fogom tudni megcsinálni... én ezt már lezártam... hogy alakul az életem innentől nem nagyon érdekel, sodródok az árral egy kicsit, aztán majd megkapaszkodok egy ágban, és kimászok, talpra állok... és tovább sétálok... tovább nagyobb erővel... 

kérdés hogy mire lesz elég ez az erő...

mert nem látszik rajtam,
 de kurva nehéz...

Fanka és Kowa - A bölcsődtől a sírodig