Nekem már az elején hosszúnak indult a tegnapi nap, mikor még szinte el se kezdődött... itthon... a kis szobámban... a kis ágyamban fekve... álmatlanul... forgolódva... gondolkozva... gondolkozva az életemen és azon, ami mostanában körül vesz... hosszú... hosszú kényemetlen órákon át... csak forgolódtam... de nem jutottam egyről a kettőre... aztán mintha sikerült volna elaludnom... talán egy órára, vagy egy kicsivel többre... nem tudom... és mikor kinyitottam a szemem, az volt az első gondolatom... hogy le kéne innen lépni... itt hagyni magam mögött mindent... aztán rá kellett jönnöm arra is... hogy nem egy jobb életet keresve hagynék itt mindent... hanem, hogy menekülnék azelől, amiben élek... nem menekülök, nem szaladok el... minden egyes nap szembe nézek önmagammal... szembe kell, hogy nézzek... valakik tisztelnek azért mert nekem ilyen a felfogásom, valakik ezért néznek fel rám... valakik ezzel úgy vannak, hogy néha kezelhetném könnyedebben a dolgokat... mind két álláspontban van igazság... néha lehet könnyedebben kellene kezelnem a dolgokat, de akkor már az nem én lennék... tegnap rentgeteget gondolkoztam... volt rá időm, hogy gondolkozzak... talán túl sok is... két órát lézengtem a városba a kis biciklimmel... két órát csak mentem céltalanul... persze nem csak erről a kér óráról beszéltem amikor azt mondtam, hogy talán túl sok is volt azaz idő, amit ma szétforogtam... szétforogtam? ... hát igen... ha mindenki jobban belegondol... a szeretet az a dolog amely a legnagyobb fájdalmat és a legnagyobb örömöt is tudja okozni az embernek... ha szeretsz valakit, de nem lehetsz vele... az fáj... de ha csak egy percre is hallhatod az illető hangját... akkor talán te lehetsz a legboldogabb ember a világon... rajtam kivűl vannak még, akik ebben a helyzetben vannak... mindenki máshogy kezeli ezt a helyzetet... nekem ez a tegnapi nap volt talán a mélypont... amikor azt mondtam, hogy feladok magam mögött mindent és mindenkit... de rájöttem, hogy azzal semmit nem oldanék meg... csak elmenekülnék sajátmagam és mások elől is... csak futnék... csak futnék... futnék messzire... de azaz érzés, hogy elmenekültem és nem néztem szembe... egész életembe futna utánam... utánam ne fusson senki bazzeg :) ... lényeg a lényeg, hogy maradok... nem futok el... itt leszek továbbra is köztetek... nem hagyok cserbe senkit... nem tudom cserbe hagyni azokat az embereket, akik szeretnek... akik tisztelenek... akik felnéznek rám... egy munkatársam ( Enikő ) oda jött tegnap hozzám és csak ennyit mondott: "...ha már te is magadba roskatsz, mi lesz velünk? ..." ez a mondat valamilyen szinten nagyon jól esett... de valahol rossz is volt, hogy mások azt látják, hogy megtörtem... és letagadni se tudtam volna, hogy nem, nem így van... mert tényleg megtörtem egy kicsit... viszont abból a szempontból jól esett, hogy vannak még emberek ezen a földön akiknek én adok erőt... akiknek én adok bíztatást... még ha egy szót se szólok... csak azzal, amit bennem látnak... csak azzal ha rám néznek azt látják, hogy akár mekkora pofont ad nekünk az élet... képesek vagyunk... mindneki képes belőle felállni... csak akarni kell... csak meg kell látni... és ezt mindenkinek magában kell észre vennie... mindenkinek magában kell erősnek és bíztosnak lennie... mondja ezt egy olyan ember, aki egyébként legbelül nagyon sok dologtól fél... nagyon sok mindenbe fél bele vágni... de mégis erős és biztos önmagában... lehet ez nagyképűnek tűnt, de nem az... nekem is vannak emberek akik erőt adnak a mindennapokhoz... lehet, hogy ők nem tundak róla... de erőt adnak... ugyanúgy Enikő mondta rólam ezt is, akitől már idéztem ebben az írásomban, hogy: ...neked kivételes a gondolkodásod és kivételes vagy..." ... és lehet, hogy pont ezért érzem azt, hogy nekem nem mindig tudnak erőt adni emberek... nem tudok másokból erőt meríteni... nem tudom miért, de nem tudok... és ebben a helyzetben csak magamra számíthatok... elég sok mindenben csak magamra számíthatok... mert, ahogy sok dolgot én látok... azt mások eleinte hülyeségnek tartják... csak később döbbennek rá, hogy nem hülyeség... de a két álláspont között elég sok idő telik el... amikor valóban csak magamra számíthatok... nem vagyok egy polpoziciós helyzetben amúgy én sem... nekem is meg van a magam baja... bajaim... de valahogy mégis képes vagyok a saját gondjaimat félre tenni és nem másra rá tenni... amikor valakin segíteni kell... amikor valaki számít rám... és vannak akik számítanak rám... Nórika ezt írta a blogján: "...nagyon imádlak és csak a jót szeretném neked, mert te is mellettem álltál amikor csak tehetted... te vagy a legőszintébb ember, te vagy az akiben csalódni nem lehet és te vagy az aki tudja mikor miről beszélek, hisz te is eddigi életedben csak a lényeget mérted be..." ... és képes vagyok félre tenni a saját dolgaimat, és kizárni minden dolgot... hogy tényleg semlegesen vagy inkább függetlenül lássam át a helyzetet... én tudom mibe vagyok... tisztába vagyok a helyzettel... teljesen átlátom... nem kell elmagyarázni, nem kell felnyitni a szemem, nem kell tanácsokat adni... majd én tudom... az én dolgom... persze meghallgatom mindenkinek a véleményét, de senki ne várja, hogy azok alapján fogok cselekedni... nem fogok... azt teszem... azt fogom tenni... amit jónak látok... akkor... ott... amit...

Meg lettem gyanúsítva, hogy nem vagyok becsületes... az első reakcióm csak annyi, hogy: gratulálok... az egy dolog, hogy vannak olyan vendéglátásban dolgozók, akik nem becsületesek... de szerintem erős túlzás általánosítani... csak, hogy mindenkinek világos legyen... lassan tíz éve lélegzek együtt az utcával... kb. hét éve lélegzek együtt a vendéglátással... az utcán megtanultam mi az a becsület, mi az a büszkeség... a vendéglátásban eltöltött időszakra büszke vagyok, és eddig úgy éreztem, hogy megbecsülnek... és se a büszkeség, se a becsület nem bűn... tisztázzuk le azt, hogy attól még, hogy belépek egy étterem ajtaján... vagy éppen kilépek egy étterem ajtaján... egyik dolog se változtat meg... egyik dologtól se leszek másabb, mint aki vagyok... ugyanaz a vendéglátásban dolgozó utcagyerek leszek... vagy azaz utcagyerek aki vendéglátásban dolgozik... a két dolog egy és ugyanaz... a két személy igazából egy... aki ugyanaz...

Aki ezt a szöveget munka után, szinte nulla alvással és hulla fáradtan leírta... aki ezen az oldalon próbál találni egy kis megértésre... nem elfogadásra, csak megértésre... nem kell több... aki próbálja szöveges formában elétek tárni gondolatait... több-kevesebb sikerrel... akire talán páran felnéznek... akit talán páran tisztelnek és becsülnek... aki értetek kell fel minden egyes nap... akit már egy pillantás, egy szó is boldoggá tesz... aki önmagában mindig újabb értékrendeket borít... aki próbálja a lényeget bemérni... aki néha olyan önmegtartóztatást tanúsít, hogy vannak, kik felnéznek rá emiatt... ti tudjátok ki ez?

én vagyok, egy hosszú nap végén...