small

Refrén:
Nézz a szemembe te mit látsz?
Nem biztos, hogy tényleg erre vágysz,
Én tudom mik az életben a céljaim,
Csak kevesen értik mit rejtenek szemeim…

1.
Nézz a szembe te mit látsz?
Nem biztos, hogy tényleg erre vágysz,
Bár általában pozitív
a csalódás mely olykor odahív,
Mely hozzád láncol engem,
És kitárulni hagyja előtted a testem,
De tudod a külső csak látszat,
Melyről azt hiszed mindent magyarázhat,
  A szemben válaszok hada,
Melyeket magyaráz szívem minden szava,
Belülről tör fel minden érzés,
Amiket elő csal belőlem egy-két nézés,
Egy-két pillanat ami magával ragad,
Amit olvasva képes vagy elhagyni magad,
Képes vagy szememből nézni a világot,
Amit kitartásom a mocsokból kirágott,
És most itt van tessék, átadom neked,
Hogy legyen néha egy örömteli perced,
Átérezd azt, hogy nem szabad feladni,
Utolsó pofont mindig neked kell ott hagyni,
Pro és kontra, ahogy anyám régen mondta,
  A jégén hátán se jöhet nálam szóba
Hogy hátat fordítva fogok elsétálni,
Mindig van kiskapu, csak meg kell látni,
Hagyni kell kiszabadulni magadból,
És tudod egy idő után mindenért kárpótol,
Nézz a szemembe, te mit is látsz?
Úgy látod, tényleg nincs bennem kitartás?
Már pedig egyszer megpróbálom
Alapra önteni minden egyes számom,
Egyszer megpróbálom álmaim,
Miután végre elfáradtak lábaim,
Végig nézni, ahogy hevernek előttem,
És azt mondani, hogy mindent elértem
amit szerettem volna gyerekként
érezni, mindent megtettem a gyermekért,
Kinek remélem ott leszek első szavánál,
És arcomon könny lesz mi csordogál,
És nem a fájdalom lesz mi éltet,
Hanem, hogy életet adhattam egy csodálatos lénynek,
Aki remélem egyszer büszkeséggel nézz rám,
És akkor mondhatom, hogy megnyertem a csatám…

Refrén:
Nézz a szemembe te mit látsz?
Nem biztos, hogy tényleg erre vágysz,
Én tudom mik az életben a céljaim,
Csak kevesen értik mit rejtenek szemeim…

Szerintem mindenkinek az életében volt már olyan pillanat, amit sose fog elfelejteni... egy olyan tekintet, pillantás... sőt szerintem mindenkinek volt olyan az életében, hogy egy emberért mindent képes lett volna feladni... de tényleg mindent... azért, hogy vele lehessen... ez a pillanat ragadott meg... hogy mit is érez, ilyenkor egy ember... mert ezt az érzést nem lehet mindig szavakkal kifejezni... ahogy a lent látható videó is mutatja... csak azt érzed, hogy szétfeszít belülről az erő amely képes lenne ledönteni közted és az irántad választott személy közötti falakat... legyenek azok bármekkorák, bármekkora mennyiségben... mert a szívedben lévő erő az ami hajt...és ekkor semmi nem számít... nem számít, hogy mit mondanak a barátok, szülők, stb... úgyis csak a szíved után mész... és csak így lehetsz boldog... valaki ezt tánccal, valaki énekkel, én pedig írásommal fejezem ki... ha kiadod magadból amit érzel, az sosem a te szégyened, hanem azoké, akik ezt nem képesek megérteni... mindegy az milyen formában teszed, valahol ez is az önmegvalósítás része... azért vannak ezek a dolgok előttünk, hogy éljünk velük és ne féljük használni a kifejezés bármely módját... ha magával ragad egy pillanat, ne félj visszarántani, magadhoz szorítani... de semmi kép se engedd el, ha megteszed akkor csak magadat okolhatod utólag... és sokszor olyankor már késő okosnak lenni... mert az mosoly már nem biztos, hogy legközelebb is miattad fog megjelenni azon arcon, minek láttán a te arcodon jelenik meg mosoly... ezt a dolgot igazán az élete során nem sokszor élheti át az ember, ezért tartom fontosnak ezeket a pillanatokat... ilyenkor nem kell meg se szólalni, nem is biztos, hogy megtudnál... nem kell tenni semmit, és feltűnik a sok is apróság is... feltűnik és csak csodálod azt a kis völgyet amely az ajkai szélén keletkezik amikor mosolyra csalod egy pillantással... feltűnik arcának minden gyönyörű vonása, mely boldogságot sugároz a tekintetébe... és ahhoz, hogy ezeket a dolgokat észrevedd nem kell más...

csak megragad egy pillanat...

Chase & Status feat. Clare Maguire - Midnight caller

Sokszor írok olyan dolgokat, amit mások nem értenek... vagy másokat nem érdekel... az emberek igaz tisztasága még mindig a legnagyobb érték szerintem... eme írást SteK barátom album promója ihlete meg... ahogy sokan az ő zenéjét nem értik, vagy csak bizonyos kör érti, amit ő is említett eléggé leszűkíti a réteget... amit én csinálok nem nevezném művészetnek, viszont a lent látható videót illetve a tartalmát annak nevezném...

ha egy kicsit megérted amit mi csinálunk, akkor nekünk az pont elég...

SteK - Zene ( Official Album Promo )

Igen, én is hibázok...
Talán a legnagyobb hibám az életben, hogy próbálok az elveim szerint élni... például, hogy nem foglalkozok azzal ami elmúlt, nem bánkódok azon ami már megtörtént... ha foglalkoznék ezekkel a dolgokkal, akkor nem tudnék tisztán nézni a jövőbe... de valahol mégis ezek a dolgok alakították ki a személyemet... valahol mégis vissza kell tekintenem, hisz nem felejthetem el honnan is indultam... amikor még a kicsi Dávid a homokozóban játszott az udvarukon és még semmit sem sejtett a világ dolgairól... lehet sokan úgy vannak vele, hogy még most se vagyok köszönő viszonyba se ezekkel a dolgokkal... tapasztaltam sok dolgot azért, amiért úgy gondolom, hogy láttam már eleget... és a múlt az, ami kihozza belőlem ezen irományt... biztos volt sok olyan helyzet, amikor rossz döntést hoztam, bár ez relatív, hogy kinek mi a rossz döntés... biztos volt olyan, amikor nem tudtam értékelni a felém áradó szeretetet, de volt olyan amikor nem tudták értékelni az a szeretetet, amit én próbáltam adni... istenem, én is hibázok, aztán hogy mekkora árat fizetek érte az legyen az én dolgom... igazából az életem olyan 14 éves koromban kezdődött, az előtte történtekre nem nagyon emlékszem... éltem a gyerekkoromat, mint mindenki más, amikor még minden szép és jó, és talán az ember legnagyobb problémája, hogy nem kapta meg azt a játékot, amire olyan régóta vágyott... igen 14 évesen, előttem ekkor kezdett kitárulni a világ, amit nem az iskolában tanultam meg, hogy mit is jelent... tudom, jól megszokott vagány dumának tűnhet, hogy az utca nevelt fel... én abból már kinőttem, hogy ilyen dolgokkal vagánykodjak... de amikor csak azért kapod a pofont az utcán, mert te csak szerettél volna beállni focizni, vagy csak azért, mert vettél egy doboz cigit és abból nem osztottál rögtön egy kört... egy ideig ez így mehet is... de egyszer ki kell az embernek önmagáért állnia, és ki is kellett... itt nem volt az, hogy várjál, felmegyek szólok a szüleimnek vagy a testvéreimnek... aztán amikor elkezdtem dolgozni a mekiben, megtanultam azt is, mi az amikor megdolgozol azért amid van... én ezt elég korán megtanultam, hisz már 15 évesen dolgoztam és azóta is két kezemmel küzdök meg mindazért, amim van... és volt ekkoriban egy olyan időszakom is, amikor ha mamám nem él velünk, akkor a két testvéremen kívül nem vár haza senki, már ha ők ott voltak éppen... ezt nem nagyon részletezném, eléggé fájó pont, talán ennyi, amit magamban tartok... talán ezen a ponton vesztettem el a család fogalmát... elég korán, hisz a szüleim még élnek és egy városban is lakunk, de nem tudom... hagyjuk is a faszomba... csak a düh és a gyűlölet sokszor az ami vezérel... és sokan ismernek, de közülük kevés aki igazán... kevés azaz ember aki engem már látott igazán dühösnek, volt akit ezzel el is rémítettem, volt aki ilyenkor is mellettem volt és próbált visszafogni, mind hiába... nem igazán szeretem én se ezt az oldalamat és szerencse, hogy csak nagyon ritkán hozzák ki ezt belőlem... sokan néha nem értik a fényeket, amiket kapok, de ez van... sokszor inkább csak leülök, zenét hallgatok, ti pedig olvashatjátok az eredményét... talán ez a blog, ami az utóbbi öt évben sokszor, sok mindentől megvédett engem és talán titeket... talán az, hogy én itt leírom a dolgaimat sokaknak nevetséges, sokaknak szánalmas vagy éppen gáz... de leszarom, hisz nem az ilyen emberek miatt írom, leginkább magam miatt... itt ki tudom ontani magamból azokat a dolgokat, melyek örömet vagy bánatot okoztak... itt ki tudom írni azokat a dolgokat, melyeket nem minden esetben szavakkal oldanék meg legszívesebben... itt olykor hagyom, hogy gyengének lássanak és talán ez az egyetlen pont köztem és külvilág között, ahol hagyom magam elgyengülni... könnycsepp sokszor csak akkor csordul végig az arcomon, ha leülök írni... a volt kapcsolatomon már túl vagyok, mint emberen... mint helyzeten, talán még nem... vannak fájó pontok, amik kihatással vannak a jövőmre... tudjátok nem az a baj, ami történt, nem is az, hogy bánnám ezt az egészet... én ezt az egészet nem bánom... az baj az, hogy amit magamban felállítottam terveket, jövőképet, azt egy mozdulattal kirántották alólam... és most már jobban átérzem azt, amit anno az a lány érzett, aki alól én rántottam ki egy mozdulattal mindezt... de sajnos én már nem éreztem... sajnálom... a másik hibám talán az, hogy nem nagyon tudom értékelni azt, ami csak úgy az ölembe hullik, egyszerűen nem vagyok hozzá szokva... nem azzal van a baj, hogy nem örülök, csak gyerekkorom óta, amim van azért megdolgoztam... és sokkal jobban tudok örülni olyan dolgoknak, amiben tudom, hogy benne van az erőfeszítésem... ez lehet nagy hiba, de én is hibázok... sokan hibámnak tartják azt is, hogy talán túl őszinte vagyok, akár itt, akár a való életben... és igen, adott helyzetben ez hiba... mert amikor kapok valamit, ami számomra legyen csak egy apróság, vagy legyen az nagy dolog, nem feltétlenül az látszik rajtam, hogy örülök neki... sajnos érzéseket nem tudok színlelni... lehet ez is hiba... szülinapomra is csak a barátaim szoktak nekem kedveskedni valamilyen meglepetéssel... és annyi... talán az is hiba, hogy sok helyzetben másokat előrébb helyezek magamnál, vagy épp fordítva... sajnos ezt nem mindig tudom megfelelően megítélni... és sajnos voltak olyan helyzetek is amikor egy emberért cserébe, eldobtam barátokat... nem biztos, hogy jó döntés volt, de ezt akkor és ott kellett eldönteni... utólag késő okosnak lenni... volt persze olyan is, hogy saját magam miatt kellett beáldoznom barátokat, mert egyszerűen nem bírtam elviselni a kétszínűségüket... talán ott követem el a legnagyobb hibát, hogy feltétel nélkül képes vagyok megbízni az emberekben... hisz minden ember egyenlő esélyekkel indul nálam, mert szerintem mindenkinek meg kell adni a lehetőséget... talán ezeknek a dolgoknak köszönhető, hogy úgymond "egyedül" maradtam... összességében örülök neki, hogy így alakult az életem, hisz az ember akkor érezheti magát igazán értékesnek, ha élete során érik olyan csapások, amikből fel tud állni, legyen az a saját hibájából kialakult vagy önhibáján kívüli helyzet... ezek a dolgok, amik formálják az ember személyiségét és nem hagyják, hogy elvesszen a tömegben névtelenül... lehet sokat hibáztam életem során, amiért így alakultak a dolgok, de talán ez kellett ahhoz, hogy rám legalább emlékezzenek... ha csak másért nem is, egy mosolyért amit sikerült az arcodra csalnom... ha másért nem is, csak azért a könnycseppért ami végig szalad arcodon... vagy ha másért nem is, egy eltévedt kattintásért, ami a google keresőbe beírt "small" szó után véletlenül ide juttatott...
vagy ha másért nem is, akkor azért, mert...

én is hibázok...

Csak próbálom megérteni a mai világot... miért van az, hogy az emberek manapság az értékeket anyagiakban mérik? ... számomra nem az mutatja meg, hogy ki, mennyit ér, hogy mennyi pénze van, hány ingatlan van a nevén, vagy hogy milyen kocsi kulcsot vesz elő a zsebéből... ez csak a látszat, sokak csak mutatják, hogy van... sokaknak viszont tényleg van... nekem nincs se lakásom, se kocsim... ezért sok ember szemében nincs értékem se... és sajnos így hendikeppel kell indulnom sok helyzetben, de legalább nagyobb a szorzóm... számomra sokkal nagyobb dolog olyan párokat látni egy esős napon a buszmegállóban összemelegedve, egymást óvva az esőtől, várva a buszt... akiket nem csak egy esőcsepp mely végig folyik arcukon köt össze... ilyenből sajnos manapság nem sokat látni... csak próbálom megérteni... hogy az emberek miért bonyolítják túl kapcsolataikat, ahelyett, hogy szeretnék egymást... inkább sokan belemennek olyan dolgokba, amik megrengetik a bizalmat, a szeretetet... sajnos az igazi értékek már rég elvesztek... mégis mindenkitől, legyen az lány vagy fiú, csak azt hallom, hogy nem találnak normális párt... nem is fogtok, ha azt egy szórakozó helyen kerestek részeg állapotban, oda általában nem férjet vagy feleséget keresni megy az ember... tudom, hisz én se azért megyek le egy ilyen helyre, én általában az ilyen helyekre kikapcsolni megyek... nem foglalkozok senkivel és semmivel, csak átadom magamat az ütemeknek, a basszusnak és hagyom, hogy vigyen a zene magával...és ha néha vissza is térek közétek, akkor is csak azt látom, hogy a pultnál a pénzes csávókáim szedik össze a lányokat... ezzel nincs is baj igazából, de megint visszaüt, hogy mi is az érték... csak próbálom megérteni...

"de én az utcákat jártam, nem a kerteket..."
by: Deniz

valójában tényleg nem érzem magamat senkinek... egy senki, aki érdekes világból érkezett közétek, aki sok helyzetben másképp gondolkozik mint ti... és lehet velem van a baj, bár én ezt nem teljesen érzem így... csak próbálom megérteni... én kiadom magamból, amit gondolok, amit érzek és nem gondolom túl... és nem várok érte cserébe semmit... de ha egy kicsit belegondoltok, rájöttök, hogy csak próbálom megérteni... a mai világban úgy jönnek-mennek a kapcsolatok mint, ahogy a fákat fújják a szelek jobbról-balra... persze értem én, hogy "élni" kell... de nem az ilyen kapcsolatokból lesz az embernek tapasztalata... nem az ilyen kapcsolatok után lesz az ember erős... bár nem is ez a cél... nekem se az volt a célom, hogy tudtam szakítás után megerősödök, mivel az ember nem a szakításra gondol... de mégis tanultam belőle és erősebb lettem... csak megint felborult az értékrendem... csak próbálom megérteni... sokszor mondtam már, és lehet hogy tényleg így van... jobb az mindenkinek, ha én egyedül vagyok... így legalább nem bántok meg azzal másokat, hogy normális vagyok, hogy nem csinálok félreérthető dolgokat... hogy próbálok szeretni... csak próbálom megérteni, hogy miért nem elég ez a boldogsághoz... most is boldog vagyok persze, csak van egy kis hiányérzet... ahogy a növényeknek szükségük van folyadékra, napsütésre, úgy az embereknek is szükségük van szeretetre, törődésre... hisz e nélkül egy idő után érzéketlenné fogok válni... vagy már azzá váltam... nem tudom... igazából nem foglalkozok senkivel, valahol félve a csalódástól... igazából velem se foglalkozik senki, valahol félve... félve, a mitől? ... csak próbálom megérteni... nem érzem magamat rossz embernek, igazából társasági embernek mondhatom magam, csak megfosztanak a társaságtól... vagy magamat fosztom meg? ... nem érzem magamat machonak se, hisz nem is vagyok és nem is viselkedek úgy...

"egy egyszerű srác vagyok, ki írja a kis blogját,
és még keresi az életben hozzá illő foltját,
csak próbálom megérteni, mi is az igazi érték,
mely egyszer megdobogtatja Small-nak a szívét..."
by: small

szóval nagyjából ezek a dolgok azokat, melyeket egyszer szeretnék megérteni... mindig is érdekelt ezen dolgok úgymond, pszichológiai megközelítése, hogy emberek mit, miért tesznek... hogy emberek kiért képesek olyan dolgokat megtenni, ami talán a saját értékrendjüktől is eltér... hogy emberek egymásért adott szituációban milyen áldozatokat képesek hozni... és hogy az emberek olykor miért ellenségeik önmaguknak... hogy mikor jön el az a pillanat, amikor érzéseim esőcseppként simulnak majd rá egy lélekre, mely számomra a jövő fájának levele lesz...

csak próbálom megérteni...

1.

Lágy szellő, mely végig simítja megfáradt arcom,
Nem rég kezdődött és még hosszú lesz a harcom,
Lágy szellő, mely még vért pumpál az eremben,
Lágy szellő, mely még képes könnyet csalni szememben,
Mert a közömbösség már annyira úrrá lett rajtam,
Hogy a szívemet otthon a fogason is hagytam,
Az ajtóból visszanézve látom, ahogy még kicsit lüktet,
Hogy vajon lesz-e még olyan lány aki fel nem ültet?
Nem tudom, és talán már nem is fogom érteni,
Sajnos most már önmagamat jobban fogom félteni,
Talán a szerelem az egyetlen dolog mitől félek,
Oda adnék mindent, és csak egy cseppet kérek,
Amitől tintás lesz a tollam, mely a papíromra veti,
És letudjam írni, hogy tudok még őszintén szeretni...

Refrén:
Érzéseket nem lehet leplezni, nem lehet eltakarni,
Térdre hullva nem tudsz mást, csak falat kaparni,
Minden könnycseppeben valahol ott lapul az erő,
Mely elfúja a felhőket mikor jön egy lágy szellő...

2.
Nem a múltam miatt keveredett vérem könnycseppel,
Hanem a jövőkép lesz az, mely lassan föl négyel,
A törődés és őszinte érzelmek szépen elvesznek,
Mert lassan minden rendes lányt pénzér megvesznek,
Mert sajnos ezt látom, sajnos ezt tapasztalom,
Hogy elmehetsz a picsába ha nem figyel kocsi kulcs az asztalon,
Hiába teszel bármit, hiába mozdul benned valami,
Megfoghatod a saját kezed, mert a szemükbe nem vagy valaki,
Kevés vagy, de ne izgulj, ide én is kevés vagyok, leszek,
Hiába rakom ki ezt is, hiába likeolod, hogy tetszett,
Közel nem érek annyit, mintha feltennék egy képet,
Amin a kocsimból látszik, hogy a tengerpartra nézek,
Mert nektek már kevés egy séta a régi jó nagy erdőn,
Remélem változik majd valami, remélem felkap egy lágy szellő...

Refrén:
Érzéseket nem lehet leplezni, nem lehet eltakarni,
Térdre hullva nem tudsz mást, csak falat kaparni,
Minden könnycseppeben valahol ott lapul az erő,
Mely elfúja a felhőket mikor jön egy lágy szellő...

Na tehát, csak hogy tisztán lásson mindenki... halottam, olvastam, felfogtam... írtátok, mondtátok... el van Zsuzsi jegyezve, láttam-e... és? ... amúgy nem láttam, mivel mikor szétmentünk ő törölt engem fb-ről... gondolom azért tette, hogy ne lássam mi történik vele... nem is érdekel... azt az egyet értsétek már meg, hogy mi már nem vagyunk együtt... és ahogy őt szerintem nem érdekli, hogy mi van én velem... úgy engem sem érdekel, hogy mi van ő vele... az élet nem állt meg, én sem lettem pap, ő sem lett apáca... tehát mindenkinek megy az élete tovább a saját körforgásában... nyilván mikor kirakta, hogy kapocslatban van akkor is toltátok az infót, én ezt már akkor tudtam mikor onnan eljöttem... nem attól lesz valaki kapcsolatban, hogy kirakja fb-re állapotként... azok az emberek meg főleg ne írjanak rám semmi ilyen infót, akik mióta szétmentünk, annyit nem kérdeztek meg tőlem, hogy élsz-e még? ... ne azért írjon rám valaki mert Zsuzsival történt valami olyan, amire kíváncsi az illető miként reagálok rá... hát elárulom, hogy leszarom mi történik... és az ilyen emberek viselkedése zavar igazán, nem az, hogy mik történnek... tehát összegezve, nem érdekel mi történik vele, mert nem az én dolgom innentől, rám nem tartozik és nem is érdekel... ne is írjatok semmit róla... mert leszarom...

ha ezt tiszteletben tartjátok megköszönöm, ha leszarjátok...
én is gondolkodás nélkül lefogom szarni és fb-n megy a tiltás törlés, legyen szó bárkiről...

köszönöm...

Talán sosem voltam még ilyen mélyen önmagamban és ez ismét nem önsajnáltatás, aki ismer azt tudja, hogy úgy tudok túl lendülni ezeken a mély pontokon, hogyha kiírom magamból... így tudok újabb lendületet venni és tiszta lappal kezdeni a holnapot... nem tudom megfogalmazni azt amit pontosan érzek... üresség van bennem... igazából nem nagyon tudok mondani olyan dolgot, amely akár negatív, akár pozitív irányba elmozdítani jelen helyzetben... volt ilyen pedig... pozitív volt... volt... tudom nehéz időszak áll előttem, teljes életmód váltással... és teljes közömbösség... nehéz lesz mivel társasági ember vagyok... vagy csak voltam... magam sem tudom már... egy biztos az elkövetkezendő hónapokban csak magamra fogok koncentrálni... kicsit elegem lett az emberekből, nem konkrétan személyekből, hanem úgy általában az emberekből... bevallom őszintén fordultak meg az utóbbi időben furcsa gondolatok a fejemben... lelépek, elindulok egy táskával és majd kikötök valahol, majd lesz valami... aztán rájöttem, az se megoldás... nem megoldás az, hogy itt hagyok mindent és csak menekülök az elől a helyzet elől, amiben vagyok... nem megoldás az, hogy itt hagyom azokat az embereket, akik szeretnek... nem megoldás az, hogy itt hagyom a barátomat egyedül a szarban... pedig legszívesebben itt hagynék mindent, könnyebb lenne tudom... de nem lenne megoldás... más értelembe is megfordult a fejemben, hogy itt kéne hagynom mindent... ez hülyeség tudom, de nem tudom szabályozni a gondolataimat... hiába próbálok és vagyok pozitív, a nap mint nap történő dolgok mindig visszarángatnak a valóságba... a keserű valóságba, ami jelen pillanatban az, hogy a fizetésem örülök ha kitart húsz napig, pedig nem élek nagy lábon, sőt... szinte minden igényem megszűnt magammal szemben, gondolok itt akár egy pár zoknira is, azt kell beosztani ami van... ez van sajnos, ezt dobta a gép... mögöttem nincsen támasz, úgy mint sok ember mögött, ugyanúgy ahogy még sok ember mögött sincs... nem is a pénz a lényeg, csak legalább ha már megyek egyfolytában, tudjak belőle megélni... ezért is vállalok egyre többet, egyre több helyen... azzal, hogy egyedül vagyok nem az baj, hogy visszasírom a múltat vagy, hogy hiányozna... mert kurvára nem így van, azt a múltat már lezártam... nem is az hiányzik, hogy szexuális kapcsolataim legyenek, mert nem... ami hiányzik, az egy szerető ölelés, egy pillantás, egy mosoly, egy kedves üzenet... és ezt most nem feltétlen kapcsolati szinten értem... mert jelen helyzetemet kettősség tükrözi... mivel időm kurvára nem sok van, a "több lábon állás" miatt és jelen helyzetben a problémáimat sem szeretném senkire ráültetni... de valahol mégis vágyom némi törődésre, vagy hogy valaki legyen mellettem... vágyom a szeretetre és ezzel szerintem nem vagyok egyedül... nekem nincs olyan, hogy családi fészek, ahol szeretet kapok és ahol biztonságban érzem magam... ilyen már szülői részről sajnos elég régóta nincs, mivel nem vagyok olyan viszonyban a szüleimmel... ez van, szinte így nőttem fel... nagyobb biztonságban érzem magam egy elhagyott, sötét játszótéren, mint "otthon"... testvéreim szintén nem arról híresek, hogy számíthatok rájuk, ellentétben velem... mert bármi is van jelen helyzetben, a családomat akkor is megvédem bármi is fog történni... hisz ők a családom, még ha nem is vagyunk olyan szoros kapcsolatban, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva... nem könnyű ezeket a dolgokat úgy leírni, hogy ne szökjön könny a szemembe, de tudom ha ezt leírom, utána jobb lesz... sokkal jobb lesz... remélem hasonló sorsú embertársaim, akik esetleg elolvassák ezen sorokat, valahol reményt találnak a sorok mögött... remélem gyerek akik ezt elolvassák, elgondolkoznak azon, hogy megbecsüljék a szüleiket, amíg csak lehet, hogy nekik legalább legyen családi fészek, ahová jó érzéssel haza mehetnek... és remélem szülők akik ezt elolvassák, megbecsülik majd gyermeküket, hogy legyen családi fészek, ahová szeretettel várhatják haza gyermekeiket... a fiatal vagy idősebb pároknak pedig azt kívánom, hogy sikerüljön családi fészket kialakítaniuk... de ne feledjük el azt a tényt sem, ha nem biztos, nem kell erőltetni... az utóbbi időben volt erre pár precedens... meg arra is, hogy úgy gondoltuk működik és mégis vége... de akkor legalább időben legyen vége... ez az időben mondjuk relatív... tudom szar ezt így végig gondolni, de jobb ha időben van vége... én egy pár pontot már elvesztettem a kis képemen, így már nem nagyon fog összeállni a kép, hisz vannak pontok melyeket rosszul kötöttem össze, és vannak pontok melyeket nem is tudtam összekötni sorrendben... vannak érzések, melyek bennem már nincsenek meg... vannak dolgok amikről én már nem tudom elképzelni, hogy megvalósulnak... kicsit elvesztetem, kicsit távolinak tűnik most minden...

de nekem itt van dolgom... nekem itt vannak álmaim...

Egyszer gyerek fejjel még tudtam, vagyis inkább éreztem mi jelent az a szó, hogy szeretet... mára már kicsit kiölte belőlem az élet, legyen szó családi vagy kapcsolati formáról... baráti szeretetet nap mint nap megkapom, azoktól az emberektől, akikkel összekovácsolt minket az élet, a sors... akikre tudom, hogy bármi történjen mindig számíthatok, ahogy ők is rám... tényleg egy kezemen meg tudnám számolni ezeket az embereket, még lehet sok is lenne az az egy kéz... de értük még azt az egy kezemet is odaadnám... szeretet mint szó, számomra szinte megszűnt létezni... valahol mélyről ismét felbukkant belőlem a gyűlölet és a düh, ami szinte végig kísérte az életemet... gyűlöltem mindig is azon dolgokat, amiket úgy kaptam, hogy nem éreztem azt, hogy megérdemlem... gyűlöltem mindig is az olyan embereket, akik engem néztek le akár az élethelyzetem miatt, akár olyan dolgok miatt amiről azt hiszik, hogy kurva sokat tudnak és belepofáznak, közbe fele annyit nem éltek át, mint ahogy azt ők gondolják... gyűlöltem mindig is a hazug, kétszínű, féreg embereket, akik vetítenek egy képet, de a látszat csal... gyűlöltem mindig is a szarkavaró embereket, akik nem képesek a saját dolgaikkal foglalkozni, mert nekik fontosabb a másé... dühös voltam mindig is a világra... sajnos ez velem született vagy csak ezt hozta ki belőlem az élet... azon kevés emberen kívül akik közel állnak hozzám, nem nagyon vagyok kíváncsi más emberekre... akinek nem inge ne vegye magára, aki meg úgy érzi, hogy közel áll hozzám, az úgyis tudja, érzi... sajnos vagy nem sajnos ezt dobta a gép... de még mindig pozitív vagyok alapjában véve, sőt egyre pozitívabb... mivel az utóbbi idők történése rádöbbentett arra, hogy valóban kik is azok az emberek akik magam miatt szeretnek vagy szerettek meg, és nem azért mert "muszály" volt... a rosta eléggé sűrű volt és nem sokan fértek át rajta... hát ez van... nem mondom, hogy örülök neki, mert nem... valahol csalódásként élem meg, hogy olyan "barátok" akikkel évekig együtt toltam, most még annyit se kérdeznek, hogy mi újság? ... persze ez nem baj és el se várom... ahogy azt már régebben leírtam, tudtam, hogy a "barátaim" egy részét elvesztettem... valahol ez jobban fáj, mint ami amúgy történt... mert az, hogy egy kapocslatnak vége, az oké... de az egyenlő azzal is, hogy a barátságoknak is vége? ... egyetlen dolog van ami nem az, hogy megmaradt a múltamból, sokkal inkább abból következik, az pedig az önbizalom hiánya... ez az egy dolog ami el lett bennem baszva... mások iránt maximálisan megvan a bizalmam... alapjában véve attól még, hogy egy barátod vagy egy szerelmed átbasz, vagy akármi... nem szabad ezt a dolgot feltétlenül kivetíteni az összes barátodra, kapcsolatodra, szerintem... sajnos ilyen világot élünk, sok általánosítás, sok személytelenedés ( szeretlek közösségi oldalak ), sok felszínes kapcsolat... azt hisszük ismerjük egymást három chaten váltott mondat után, de elárulom közel sem így van... estem már én is ebbe a hibába... nektek ad szeretet egy kábelen átszűrődő mondat, amelyet a melletted zúgó gép továbbit a szemed elé a monitorodra, vagy a laptopod képernyőjére, vagy a telefonod kijelzőjére? ... nem hiszem...

egy pillanat...

kiesett a tollamból a szeretet mozgató rugója, nem tudjátok merre lehet?

Létezni azért kell, hogy létre hozzunk valamit?
Létezni azért kell, hogy segítsünk a másokon?Létezni azért kell, hogy valakivel összekössük az életünket?
Létezni azért kell, hogy vigyünk valamit magunkkal a sírba?
Létezni kell, vagy csak azért létezünk, hogy az út végén elmondhassuk, léteztünk?

Érdekes dolog ez a létezés, néha úgy érzem, hogy létezek és mégse... elgondolkodtató, hogy amit teszek ma, annak holnap lenne értelme? ... vagy hogy holnap is megtenném-e? ... napról napra tengetjük a kis életünket és lehet, hogy egy pillanat alatt vége lesz, mert ugye nem tudhatjuk mit hoz a jövő... és akkor mi értelme volt létezni, ha nem is tudtuk megvalósítani az álmainkat? ... mert valahol a létezés egyenlő egy álom megvalósításával, amit az utunk végén örök álomnak fogunk tekinteni... vagy örökre azt az álmot fogjuk aludni... nem lehet tudni... nem lehet tudni mikor mit hoz a jövő... nem lehet tudni mikor, kit enged magához közel az ember... és azzal, hogy közel engedsz magadhoz valakit, azt érzed, hogy létezel... de valóban létezel? ... szerintem az ember nem attól létezik, hogy van mellette valaki... hanem attól, hogy úgy éli meg a minden napjait, hogy próbálja elérni az álmait... még ha azokat néha fel is kell adni... még akkor is ha megfosztják őket tőle... néha kell venni egy kis kitérőt, majd idővel vissza lehet térni álmaink útjára... sok mindenen mentem keresztül az utóbbi hónapokban, amit mások elgondolni se tudnak... így most nekem is kitérőt kellett vennem... de majd ha eljön az ideje visszatérek az útra... jelen helyzetben nem feladtam az álmaimat, csak megváltoztattam őket... jelenleg ezeket az álmokat kergetem... és próbálok minden erőmmel azon lenni, hogy sikerüljön ezt véghez vinnem... ezért robotolok ha kell egész napokat... de tudom megéri... és így legalább érzem, hogy létezem... nap mint nap, próbálom önmagamat legyőzni, a mérce egyre magasabb... és amíg vannak célkitűzéseim, addig baj nem lehet... a baj akkor van a létezésben, ha nincsenek céljai az embernek... ha az embert csalódás vagy pofon éri, nem feltétlenül a negatív dolgokat kell benne meglátni... azt kell meglátni, hogy az a pofon ami 180fokban mozdította el az arcomat az eredeti helyzetéből, mennyi új kapu felé irányította a tekintetemet... még ha kicsit homályosan is, de látom, hogy van ott jó pár kiskapu... sok kis kapu a létezés nagy kapuja felé...  az álmaim felé... aztán, hogy jó ajtókon kopogtatok-e majd a végén kiderül...

ahogy az is, hogy volt-e értelme annak, hogy léteztem?

szerinted van értelme létezni?

1.
A cipőtalpam az aszfaltot belülről égeti,
De semmi gáz, nem kell engem félteni,
Lesz ez még így se, csak hát hiába tartom
az oszlopokat, ha te elrántod a markom,
Melyekkel megragadnám az élet színes foltjait,
Melyek tartanák az életem apró polcait,
Melyek tartották még egyszer bennem a lelket,
Most egyedül itthon gépnél kaptam flashet,
Itt váltom meg a világom, amitől te félnél?
Jobb ha nem lépsz be, elfoglalt minden térfél,
Tartom magam, tartom másokban is a büszkeséget,
Te milliókat, én helyetted számolom a filléreket,
Kapom a képeket, míg másokkal élvezed a fényeket,
Nekem erre tellett, én így élvezem az életet,
Tartom azt amit te már réges régen kidobtál,
Nekem azaz érték ami belülről hangosan ordibál,
Amit a lábamon keresztül érzek feszülni a talajra,
Nem a kocsi kulcsot vettem felelőtlenül a nyakamba...

Refrén:
Tartom magam, és még tartok másokat
Vannak mellettem, de van sok áldozat,
Én a szavakon keresztül eléd rakom,
Hogy az életemet még valamire tartom...

 2.
Büszkeséggel vállalom fel minden hibámat,
A valóság az, mi az álmaimból kirángat,
A valóság teszi rád valójában ki is vagy,
Még akkor is ha ez az érzés néha ki is hagy,
Néha jön a zűr zavar, de én még is átlátom,
Levágom ha vetítesz, azt hitted hogy rád vágyom?
Hát a faszomat, vedd már észre mit tartok,
Te tengerparton, míg én az utcán megfagyok,
De a büszkeségem tábláját tartom fel égre,
Ettől a tűztől még a nagy erdő is felégne,
Ettől a tűztől tudom még te is lázba jönnél,
Tartanálak valamire, ha nem vaktölténnyel lőnél,
Maradj csendbe inkább, kicsit még aludjál,
Ahogy a metró úgy az életem is alul jár,
Én felébredtem már az összeomlás hangjára,
A lehulló törmelék a kezemet vagdalja,
Több sebből vérezve tartottam önmagam,
Tévedtél ha azt hitted föladtam...

Refrén:
Tartom magam, és még tartok másokat
Vannak mellettem, de van sok áldozat,
Én a szavakon keresztül eléd rakom,
Hogy az életemet még valamire tartom...

Apróságok, melyek ebben a rohanó világban talán fel se tűnnek... egy mosoly, egy ölelés, egy elejtett pillantás, egy baráti kéz fogás, vagy csak jó buli a haverokkal, ami után közelebb kerül két ember egymáshoz... ami után születnek szerelmek, barátságok, életre szóló élmények, emlékek, amelyek színesebbé teszik az emberek hétköznapjait... az enyémet, a tiédet, az övét, a miénket, a tiéteket vagy az övéket... a hangsúlyt igazából azon érzem, hogy vannak olyan apró dolgok, amiket emberek megtesznek egymásért akarva, akaratlanul, ami adott pillanatban lehet semmiségnek tűnik... de visszagondolva rá, igen is nagy dolog... igen is emlékezetes, mivel visszagondolunk rá... ugye, ugye... részletek, melyek nagy hatással vannak az ember személyiségének kialakulásában... az emberek kapcsolatainak kialakulásában... és két ember között, legyen szó barátságról vagy annál többről, pont ezek ki apróságok adják meg az a pluszt, amiért azt mondod, hogy a barátom... vagy a szerelmem... feltétel nélkül vagy őszinte ezekkel az emberekkel, mert tudod ha olykor rosszul is esik a másiknak az őszinteség, később köszönettel fog visszatérni hozzád... és nem haraggal... számomra a magány se egy olyan dolog ami feltétlenül negatív, a magánynak is meg van a jó oldal... és olykor szüksége is van az embernek egy kis magányra, hogy összerakja magába az apróságokat... melyek olykor fel se tűnnek... a sorokat néha rendezni kell... azt se tartom jó döntésnek, hogy az ember a tapasztalatiból kiindulva égesse rá minden emberre ugyanazon stigmát... meg kell adni minden embernek a lehetőséget, feltétel nélküli bizalomra, őszinteségre... bizonyítás nélkül... ez nem biztos, hogy minden esetben jól fog elsülni... de meg kell adni neki a lehetőséget... ahogy szerintem te is megkapod ezt a másik embertől... ahogy talán mind meg kellene, hogy kapjuk minden embertől... persze ha ez így lenne, akkor talán mindenkinek feltűnnének a kis apróságok... ahogy azt Zsolti barátommal tegnap hajnalban a ház előtt ülve, megbeszéltük... talán az őszinteség még fontosabb mint a bizalom... mivel ha nem vagy őszinte akkor ne várd el, hogy megbízzanak benned... ezt teljesen jogos... ez csak egy kis apróságnak tűnhet, de nagyon nagy jelentősége van... és fel se tűnik... oda kellene ezekre a dolgokra figyelni jobban emberek... mert vannak...

apróságok, melyek olykor fel se tűnnek...

Hát az igazság, hogy bár mekkora csapás ér egy embert, úgy gondolom, hogy bárhonnan lehet folytatni... csak meg kell látni az utat... lehet nem jelzik a fán az útmutatók... de meg kell találni a helyes utat... én például azon vagyok, hogy olyan utakon járjak amiket előttem még nem taposott senki... ezért van, hogy azt mondom a saját utamat járom... és boldog ember vagyok... vannak emberek akik ebben amúgy sokat segítenek... de segítségre olykor minden embernek szüksége van... van olyan ember is akinek nekem kell támaszt nyújtanom, azzal ahogy én megélem az életem... remélem tudok rajta segíteni... de ha az ember nem akarja, nem is fogja tudni hasznosan felhasználni a segítséget... én a kis füzetemből már régen kiradíroztam mindent, most pedig kezdem az elején... igaz még csak egy pár lapot írtam bele, de örülök ennek... furcsa érzés 25 évesen mindent újra kezdeni, de pozitívan élem meg és pozitív kilátásaim vannak a jövőre nézve... mert nem a múltat kell hánytorgatni, attól nem lesz jobb... nem a múlt béli emberrel kell foglalkozni, mert attól szintén nem lesz jobb... csak magamra kell koncentrálnom... és így lehetek megint önmagam... kérdezgetnek sokan a múltról... nem foglalkozok vele... nem bánt, nem esik rosszul, még csak fel se idegesítem magam... lehet azt mondani, hogy más ember lettem... nem lettem más ember, csak a nézeteim és az életem változott meg... ez ilyen egyszerű, nem kell itt túl gondolni a dolgokat, ha az ember tisztában van önmagával, nagyon egyszerűen túl lehet lendülni bármilyen problémán...

az ember bármekkora pofont is kap az élettől...

...lehet folytatni

Egyedül maradtam úgy, mint a kis ujjam,
Ez kellet, hogy rájöjjek lehet még boldogan
Élni, és nem kell félni az előttem állótól,
Mert ami következik majd mindenből kárpótól...
by: small

Lehet nem látszik rajtam, de belül kurva nehéz... kurva nehezen élem meg a veszteséget amit elszenvedtem... ezek a sorok a bennem lévő fájdalom sorai, nem felhánytorgatás, nem a másik fikázása... ez a fájdalom ami megszületett bennem... tudom te nem kértél sokat csak, hogy szeresselek, de én ezt nem tudtam neked megadni... ha nem is megadni, de éreztetni veled azt hogy szeretlek... eddig nem volt mindenem... szó szerint mindenem... most pedig 3 utazótáskányi cuccal albérletben tengődöm... ne értse félre senki ez nem önsajnáltatásról szól... aki ismer azt tudja ha valami "sokk" ér, egy idő után a blogom soraimban megjelenik... te hoztál egy döntést, melyet él elfogadtam, és fel is dolgoztam... fel kellett, hogy dolgozzam minél hamarabb, az életben maradásom érdekében... egy percig nem haragudtam rád, egy gondolat harag nincs bennem... valahol megértelek... egyszer már talán megírtam, hogy szerintem jobb mindenkinek ha én egyedül vagyok, ez ismét tanúbizonyságot nyert... csak váratlanul ért, nagyon váratlanul... én az életemet vesztettem el, a terveimet, a jövőmet... tudom még fiatal vagyok és rengeteg időm van még hátra... rengeteg egyedül töltött idő... ez az érzés képzi a könnycseppeket melyek végig szaladnak az arcomon... de ez ti úgyse fogjátok látni rajtam... tudja sok ember, hogy nagyon erős vagyok, de engem is meglehet még törni... meg lehetett törni... innentől nem hiszem, hogy fogok lehetőséget adni még egyszer ilyenre... az én kapuim bezárultak... és én tartom a kaput ha beakarnak rajta törni... innentől kezdve teljesen más ember leszek, csak nem fog rajtam látszani... csak érezni fogják majd az emberek... nem csak a barátnőmet vesztettem el... egy idő után a közös barátok is el fognak távolodni tőlem, mert akiket rajta keresztül ismertem meg, azok az emberek már nem fognak engem keresni annyiszor... és ez így is van rendben... nem is várom el senkitől... én is a gyerekkori barátom mellett állnék ki... ez lehet fájó egyes embereknek, de meglátjátok majd, hogy így lesz, ha már nem így van... én elfogadtam... nem csak az életem, a "barátaimat" is elveszítettem... ami közös volt veled, azt mindet én veszítettem el... és igen... ezt magamnak köszönhetem... de ezt is elfogadtam... mert ha tényleg olyan "normális" lettem volna akkor most ez az írás és a blogom újraéledése nem lenne téma... ehhez kell még kibaszott nagy erő, hogy ezt így leírjam, még akkor is ha ezzel megbántok másokat... még ha nem is akarom... sajnos ezt érzem... és idővel be fogjátok látni, hogy igazam volt... de engem nem kell féltenetek... pozitív céljaim vannak, pozitív terveket festettem fel magam elé... muszáj vagyok ezt tenni... hittem valamiben, amiben már nem tudok... amiben már nem hiszek... hittem a szerelemben, családban, boldogságban... már nem... biztos, hogy hibáztam, de nem hittem hogy ekkora árat fogok én még az életemben valaha is fizetni... nem hittem... de ennek így kellett lennie... ez így van rendben... ha innen sikerül talpra állnom, akkor nem lehet véletlen, hogy megszülettem... valamiért csak kiakar velem baszni a sors... nem volt még elég? ... nem tudom mit kéne ahhoz tennem... mit kéne ahhoz tennem, hogy jobb legyen... bár ez már nem lesz jobb, kár is ilyenen rágódnom... azon a szinten ahol most vagyok, szerintem még mindig jobban látom a dolgokat, mint egyes emberek látnák... én ebből erőt fogok meríteni... én ebből tanulok... valaki a padban ül és ott tanul... én meg élek és abból tanulok... melyik a nagyobb lecke? ... csak ezt a házifeladatot amit most rám rakott az élet, ezt nem fogom tudni megcsinálni... én ezt már lezártam... hogy alakul az életem innentől nem nagyon érdekel, sodródok az árral egy kicsit, aztán majd megkapaszkodok egy ágban, és kimászok, talpra állok... és tovább sétálok... tovább nagyobb erővel... 

kérdés hogy mire lesz elég ez az erő...

mert nem látszik rajtam,
 de kurva nehéz...

Fanka és Kowa - A bölcsődtől a sírodig

Sikeres évet zártunk... amink eddig volt azt is elvették, de legalább a közösbe ment nem? ... az ország "lehet előrébb van", csak az emberek csúsztak vissza a rabszolgatartás soraiba... még mindig nem bírom felfogni, hogy a kormány miért azokat támogatja akiknek eddig is volt, van, lesz... nekünk már csak a becsület marad... csak a becsületből nem fogunk tudni enni adni a párunknak, a gyerekünknek, a családunknak... de ez a fentieket nem is érdekli... hogy merjen így gyermeket vállalni sok fiatal pár? ... évekkel ez előtt ilyen kormány intézkedések után az emberek már a Tv székház előtt voltak... persze az sem megoldás, de úgy látszott az embereken, hogy kiállnak magukért... már várom, hogy Magyarország ismét Királyság legyen... majd mehetünk behódolni... és egész Európa rajtunk röhög, vagy épp bosszankodik, hogy ezek meg mi a faszt csinálnak... hát hülyét csinálunk magunkból... csak megint a "kisemberek" isszák meg a levét... és ezen nincs is mit szépíteni, mert mi főztük magunknak ezt a levest, amikor megadtuk a 75%-os többséget... én ebből a a levesből akkor se kértem, meg most se... én inkább otthagynám az útszélén... vagy hogy is kell ezt szépen mondani? ... ja, nem hagyunk senkit se az útszélén... na mindegy... én viszont ismétlem, ott hagynám az egészet az útszélén a...

több mint egy év hallgatás után is...

...ez a véleményem

Küzdök a szavakkal... küzdenem kell a szavakkal... igen talán ez az utolsó blog bejegyzésem... elvesztettem, elvesztettünk egy olyan embert aki, ha nem lett volna én most nem ilyen ember lennék... nem lennék ott ahol vagyok... aki nagyon sokat segített mindenben... aki mellettem volt a mindennapokban... aki itt hagyta a lányát és a feleségét... én egy dolgot biztosan megtudok ígérni... hátha láttod ezeket a sorokat... Tóni én vigyázok a feleségedre, a lányodra... én itt leszek mellettük mindig... örökre... és remélem ha lenézzel akkor büszke leszem rám... ránk...

Nyugodj Békében Tóni !!!
 

az egyik kedvenc számod volt...

Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves ismerősömnek és olvasómnak...

Ez kellett nekünk... igen... 16%-os egységes adó... meg a magánnyugdíjpénztár... hogy a kis pénzem is ami eddig "megtakarításra" ment, most még azt is lenyúlja az állam... és amit eddig befizettem is elússzon? ... én kurvára szarok a politikára, de nem vagyok saját magam ellengése, hogy a pénzemre is szarjak... de ha jól tudom a narancsok vezették be a  magánnyugdíjpénztárt... most meg azt mondják, hogy nem biztonságos... akkor minek kellett bevezetni? ... na meg a "gyerek vállalásra ösztönző" egységes adó... hát gratulálok... a gazdagoknak lehet ösztönző... számomra inkább romboló hatása van ennek az ötletnek... csak azt nem értem, hogy miért megint azoknak tömjük meg a pénztárcáját akinek van is benne bőven... akinek meg eddig se volt valami sok... annak most még kevesebb maradjon? ... hát hogy a faszomba van ez? ... na mindegy... a lényeg, hogy az egység "teljes"... mi ebbe úgyse tudunk már beleszólni, hála a szavazási eredményeknek... azt csinálnak velünk most már amit akarnak... és pofátlanul még nekik több pénzük is marad... mert szerintem többet keresnek mint nettó 200.000 HUF... tehát nekik kurvára megéri a 16%... mi meg akik dolgozunk rendesen, juttatások, kiváltságok nélkül... szopjuk tovább a faszt...

ez kellett nekünk... 

 NKS - Pirománia

Szeretném megköszönni mindazoknak akik tegnap részt vettek a szülinapi bulimon... köszönöm a barátonak, ismerősöknek, köszönöm azoknak, akik bármely formában gondoltak rám és természetesen a szerelmemnek és családjának a fáradalmakat, amik azt segítették elő, hogy felejhetetlen legyen a 23. születésnapom...

mégegyszer nagyon köszönök mindent... köszönöm a megtisztelést, az ajándékokat egyszóval mindent... és köszönöm a meglepetés tortát amit ma reggel kaptam a szerelmemtől... mindennél jobban szeretlek kicsim...

köszönöm...